15°C
Mostly Sunny
Páratartalom: 100%
Szél: 2 km/h
Sorozatunkban hónapról hónapra egy a nyelvekről vagy a magyar nyelvről szóló tévhitet igyekszünk megcáfolni. Mostani témánkkal kapcsolatban azonban az a furcsa helyzet állt elő, hogy a címben szereplő állítást legalább annyira tekinthetjük hamisnak, mint amennyire igaznak. De vajon hogyan is lehetséges ez a furcsa kettősség?
Előző alkalommal körüljártuk, hogy mennyiben tekinthető a magyar kis nyelvnek, és arra a megállapításra jutottunk, hogy beszélőinek száma és egyéb tényezők figyelembevétele alapján sem állja meg a helyét a magyar nyelv kis nyelvek közé történő besorolása. A magyar nyelvet ráadásul Magyarországon kívül is számos országban beszélik. Cikkünkben a magyar nyelvközösség területi és – ahhoz kapcsolódóan – a beszélők számszerű eloszlását vizsgáljuk meg.
Amikor a magyar nyelv jelentőségéről, presztízséről esik szó, a közvélemény tudatában valószínűleg az a leginkább élő álláspont, hogy a magyar a kis nyelvek közé tartozik. Az, hogy ennek a vélekedésnek mi lehet az oka, nehezen meghatározható. Bizonyára szerepet játszik benne az a tény is, hogy Magyarország területét és népességét tekintve valóban nem tartozik a legjelentősebb országok közé (a világ körülbelül 200 országa közül mindkét mutatóban valahol a 100. hely környékén található). De vajon a kis országhoz egyben egy kis nyelv is tartozik? Cikkünkben ezt a kérdést járjuk körbe röviden.
Az, hogy milyen könnyen vagy éppen nehezen tanulunk idegen nyelveket, az egyén szintjén rendkívül nagy változatosságot mutat. Vannak, akik gyorsan, (látszólag) játszi könnyedséggel elsajátítanak egy-egy idegen nyelvet, míg mások a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem boldogulnak velük, vagy esetleg teljesen leragadnak az alapoknál. Noha nyilván nem csak ez a két véglet létezik, de az biztos, hogy – sok más készséghez hasonlóan – a nyelvtudás megszerzésével kapcsolatban sem vagyunk egyformák, illetve az is könnyen belátható, hogy ennek okát többféle tényező befolyásolhatja. A témával kapcsolatban mégis fel-felbukkan egy „kulcsszó”, amellyel hajlamosak vagyunk a kérdést roppantmód leegyszerűsíteni: a nyelvérzék.
Az idegen nyelvek tanulása mindig is a sok időt és energiát igénylő tevékenységek közé tartozott. Ki-ki egyéni ambícióinak és szükségleteinek megfelelően vágott bele egy-egy nyelv elsajátításába, és persze mindig akadtak olyanok is, akik jól megvoltak csupán anyanyelvük ismeretével, nem kellett más nyelveket megtanulniuk. Felgyorsult, globalizált világunkban azonban kisebb vagy nagyobb mértékben, de szinte mindannyian egyre több nyelvvel kerülünk kapcsolatba, legyen szó akár privát, akár munkahelyi szituációról vagy bármilyen más élethelyzetről. A technológia azonban – az élet oly sok más területéhez hasonlóan – itt is segítő kezet nyújt, hiszen egyre több fordítóprogram, sőt már az élő beszédet valós időben fordító tolmácsszoftverek és -gépek állnak a rendelkezésünkre. De mindez vajon azt is jelenti, hogy a nyelvtanulás, a humán nyelvtudás hamarosan okafogyottá válik, ha a gépek ezt a területet is elhódítják az emberektől?
A gyerekek által talán leginkább kedvelt mesékben vagy rajzfilmekben a különféle állatszereplők emberi hangon szólalnak meg, emberek módján viselkednek. Noha mindez természetesen csak a fantázia világában történhet meg, mégis gyakran használjuk az „állatok nyelve” kifejezést. Az nyilvánvaló, hogy az állatok – a megfelelő hangképző szervek híján – képtelenek az emberéhez hasonló hangzó beszéd produkálására, ettől függetlenül kommunikálni azonban nemcsak az emberek, hanem az állatok is tudnak egymással (vagy éppen az emberrel). De nevezhetjük-e ezt a kommunikációt nyelvnek? Jelen cikkünkben ezt a kérdést járjuk körül röviden.
Bizonyára mindannyiunk számára ismerősen cseng Maugli vagy éppen Tarzan neve, akik a (kitalált) történet szerint India, illetve Afrika dzsungelében nevelkedtek, szüleiket, családjukat vadállatok helyettesítették, vadállatok módjára éltek, majd miután kapcsolatba léptek embertársaikkal, elsajátították az emberi nyelvet és többé-kevésbé az emberi társadalomba is beilleszkedtek. De szintén ebbe a sorba illeszthető a magyar Hany Istók legendája is, akinek alakját még Jókai Mór is megidézte a Névtelen vár című regényében.
A Muravidéken – az itt élők egy részének speciális, kétnyelvű helyzetéből adódóan – talán furcsának tűnhet, de a világ egy jelentős részén (főként Európában és Észak-Amerikában) az emberek nagy hányada abban a hitben él, hogy a két/többnyelvűség valamiféle ritkaság, a „normálistól” eltérő állapot. Leegyszerűsítve a dolgot: úgy gondolják, hogy az egy-egy adott országon belül élő lakosok zömében csak egy bizonyos nyelvet beszélnek, tehát egynyelvűek.
A nyelvről való gondolkodás, a nyelvvel való foglalkozás nem csak a nyelvészek kizárólagos joga. Eltérő mértékben ugyan, de a nyelvet használóknak – tehát tulajdonképpen minden embernek – vannak bizonyos elképzelései, nézetei a nyelvekről vagy éppen a saját anyanyelvéről. Ezzel a jelenséggel önmagában természetesen semmilyen probléma nincsen. A „laikus nyelvészkedés” az idők során azonban kitermelt néhány olyan állítást, amelyet sokan tényként kezelnek, annak ellenére, hogy a nyelvtudomány azokat már többször megcáfolta vagy éppen folyamatosan cáfolja. Egy ilyen példa az említett tévhitek közül a primitív és a fejlett nyelvek közti különbségtétel.
Talán nem nagy merészség kijelenteni, hogy az iskolai nyelvtanórák általában nem tartoznak a tanulók kedvenc tanórái közé. Ennek egyik oka az lehet, hogy a magyar nyelv helyesírási szabályainak elsajátíttatása elsősorban a nyelvtanórák feladata, és bizony ehhez a területhez sok esetben nem a legkellemesebb emlékek fűzik a jelenlegi vagy a hajdani diákokat. (Hogy miért van ez így, az akár egy külön cikk témája is lehetne.) A helyesírás azonban – kisebb vagy nagyobb mértékben – végigkíséri életünket, nem szabadulunk meg tőle az iskolai bizonyítványunk átvétele után sem.
A Szlovén Köztársaság Tudományos Kutatásokért Felelős Intézete és Oktatási Minisztériuma 2015-ben – több intézmény együttműködésével – indította útjára a KOMASS elnevezésű szótárprojektet, melynek célja egy új magyar–szlovén szótár megalkotása. Jelenleg a szótár online változata készül, hagyományos papíralapú változat kiadásáról egyelőre nincsen szó. Ez utóbbi tény sokaknak talán meglepő lehet, napjaink szótárkiadási tendenciáit figyelembe véve azonban egyáltalán nem számít kuriózumnak.
Folytatjuk a pénzérmék előző részben megkezdett történetét. A máriás garas (németül: Mariengroschen) a 16–19. század során vert alsó-szász pénzérme volt. Neve onnan ered, hogy eredetileg a gyermek Jézust tartó Szűzanya szerepelt az érméken. A 16–17. században a városok és a hercegek által létrehozott garas-rendszer helyébe a máriás garas lépett. Egy tallér 36 máriás garast, egy máriás garas 8 pfenniget ért. Máriás garasokat gyakran még színezüstből is vertek.
Európa államainak pénzverése a középkortól kezdve három nagy korszakkal jellemezhető: (1) dénárperiódus, a középkori pénzverés kialakulásától a 13. század végéig, (2) garasperiódus, a 14–15. században, (3) tallérperiódus, a 16–19. században, az ekkor kialakuló nemzeti valuták megjelenéséig. A korszakok a nevüket az egyre nagyobb ezüstérmékről (dénár, garas, tallér) vették. A dénár (1541), a garas (1460 körül) és a tallér (1544) vándorszók mind meghonosodtak a magyar nyelvben (az évszám a magyar nyelvben adatként megjelent pénznevet jelöli).
A pénz fontos szerepet tölt be az emberek életében. Olyan általános csereeszköz, amelynek szerepét kezdetben különböző áruk (például só, kagylók, állatprémek, fémek) töltötték be, ezek közül is kiemelkedtek a nemesfémek. A nemesfém-pénzrendszerben kialakultak a pénz helyettesítői, az érméket képviselő papírpénzek, bankjegyek. A készpénz mellett megjelent a bankszámlapénz.
Mindennap használjuk, de vajon elgondolkodunk-e azon, honnan származnak a pénznevek? A pénznevek főbb típusai függnek a súlymértéktől, a pénz anyagától (arany, ezüst, réz), az érmén levő verettől (kép, felirat), a pénz névadójától, formájától, alakjától, méretétől stb. De ismerünk állatbőrről mint fizetőeszközről vett pénzneveket is: horvát kuna ’nyest’, kazah, kirgiz és üzbég tijin ’mókus’, orosz veverica ’mókus’.
Már az előző alkalommal is a nyelvi változásokra hívtuk fel a figyelmet. Főként névutóinkon mérhetők le ezek a változások. Most is egy ilyen névutó értelmezésének változását vizsgálhatjuk meg.
Lássuk a mentén újszerű használatát! Ez a szócska feltűnés nélkül tette a dolgát egészen a rendszerváltásig. Több névutóhoz hasonlóan térviszonyt fejezett ki: ’valami mellett végig, vonalszerűen’. Ennek a valaminek a hosszúság volt a fő jellemzője. Lehetett útvonal (58-as út, Margit körút, M1-es autópálya, sáv, Tinódi utca), képzeletbeli vonal (arcvonal, észak-déli irány, hosszúsági kör, nyomvonal, tengely), építmény (árok, csatorna, drótkerítés, fal, töltés) és tereptárgy (agyagréteg, folyó, nádas, part, törésvonalak). A mentén azonban „többet akart”, és az 1990-es évektől kezdve már az esszékben, illetve a politikai és más közéleti vitákban is feltünedezett, például „Azonos értékek mentén tudunk együtt dolgozni”. Ha egy új vagy megújuló elem viselkedésére vagyunk kíváncsiak, mindig meg kell nézni a mondatbeli előzményeit és következményeit.
