kele
perec1
garas1
64. évfolyam
37. szám
Megjelenés:
2020. 09. 17.
kiscim3720
 

Száz éve írták alá a „trianoni békeszerződést”

trianon2220Napra pontosan ma, június 4-én száz éve annak, hogy 1920-ban a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában aláírták az I. világháborút Magyarország számára lezáró, valamint a szomszédos államokkal előirányzott államhatárok alakulását megatározó békeszerződést.

Maga az esemény objektíve jelképes aktus volt, bármennyire súlyosak is voltak a következményei, mert az úgynevezett történelmi Magyarország sorsa ténylegesen már korábban, formálisan a békekonferencia 1919-ben elfogadott döntéseivel nagyrészt eldőlt. A döntések szempontjából óriási jelentősége volt az első világháború befejezése utáni politikai helyzetnek és hangulatnak, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának és az egykori államszövetség területén meghozott nemzeti függetlenségi döntéseknek (és ezzel összefüggésben az új államok létrejöttének), valamint annak, hogy Magyarország mint az első világháború egyik vesztese nem vehetett részt a békekonferencián. Ez a gyakorlatban azt jelentette, úgy döntöttek a sorsáról, hogy a tanácskozások és viták érveléseinél magyar képviselő nem volt jelen, így több vonatkozásban egyoldalú (nem mindig valósághű) helyzetkép alapján határoztak. Amikor 1919 áprilisának végén a békekonferencia vezetői a vesztesek, Ausztria és Magyarország meghívását mégis szorgalmazták (hogy ismertessék velük az akkorra már kibontakozni látszó elképzeléseiket), Magyarországot – Ausztriával ellentétben – akkor sem hívták meg Párizsba a magyar belpolitikai helyzet, főképpen a Tanácsköztársaság iránti általános ellenszenv felülkerekedése miatt. Ezért Magyarország csak 1919 decemberében kapott konkrét meghívást a békekonferenciára, amikorra már tényleg minden eldőlt a magyar határok és más békefeltételek ügyében. Amikor 1920. január 16-án a néhány nappal korábban Párizsba kiutazó magyar békedelegáció vezetője, a tekintélyes és rutinos politikus, gróf Apponyi Albert három nyelven tökéletes ékesszólással elmondta híres „védőbeszédét”, annak – bármennyire is tartalmazott fontos, tényeken alapuló álláspontokat – a magyar békeszerződés végső szövegére már semmilyen hatása sem volt.

 

 

A magyar szempontból rendkívül súlyos feltételeket tartalmazó békeszerződést (amely a magyar nemzeti emlékezetben, érthetően, diktátumként rögződött) a már említett körülmények mellett számos más, túlságosan hosszan húzódó magyar társadalmi probléma is befolyásolta, mint például a feudális jelleget magán viselő nagybirtokrendszer merevsége (ami a 20. század elejére számos belpolitikai és szociális probléma forrása volt) és a rosszul kezelt, emiatt megoldatlan és éles konfliktusokat okozó nemzetiségi kérdés. Az utóbbi azért jelentett nagy gondot (és igényelt volna méltányosabb és konkrétabb odafigyelést „a boldog békeidőkben”), mert a történelmi ország lakossága keretében – Horvátország nélkül, amely úgyszintén a Magyar Királysághoz tartozott – mindössze 53 százalék körüli volt a magyarság aránya. A békeszerződést a külpolitikai elszigeteltség feloldása és számos egyéb sürgető társadalmi probléma szükségszerű rendeződése miatt Magyarország aláírni kényszerült: Simonyi-Semadam Sándor kormánya felhatalmazásával Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, a magyar „békeküldöttség” Apponyi helyére kinevezett vezetője és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár látta el kézjegyével.

Dióhéjban összefoglalva, a magyar, azaz „trianoni” békeszerződés meghatározta, hogy Magyarország területe a korábbi 283 ezer négyzetkilométerről (Horvátország nélkül) 93 ezer négyzetkilométer lett, a lakossága pedig 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent, valamint a magyar nemzetiségű lakosság mintegy harmada a szomszédos államok fennhatósága alá került. A magyar statisztikai adatok szerint Romániához került 102 ezer négyzetkilométer terület 5,3 millió lakossal (akik közül 1.664.000 volt magyar), Csehszlovákiához 63 ezer négyzetkilométer terület 3,5 millió lakossal (közülük 1.072.000 volt magyar nemzetiségű), a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz 21 ezer négyzetkilométer terület került (Horvátország mellett) 1,6 millió lakossal (465.000 volt magyar nemzetiségű), valamint Ausztriához 4 ezer négyzetkilométer 292 ezer lakossal (azon belül 26.000 volt a magyar). A délszláv királyságnak ítélt Muravidék lakosságának akkor mintegy negyede volt magyar nemzetiségű.

A békeszerződés 14. fejezetbe tömörítve 358. cikkelyből állt, melyek közül a magyar határokra vonatkozó (II.), a politikai rendelkezéseket tartalmazó (III.), a katonai, hadihajózási és légi-hajózási körülményeket szabályozó (V.) és a jóvátételt körvonalazó (VIII.) részek kiemelten fontosak voltak. A rendelkezések sorából csupán azt említjük, hogy a békeszerződés a magyar hadsereg összlétszámát mindössze 35 ezer főre korlátozta, az óriási gazdasági és társadalmi veszteségek nagyságrendjét pedig még megbecsülni sem lehetett.

A délszláv királysághoz került Muravidék határai vonatkozásában a békeszerződés 27. cikkelye a következőképpen rendelkezett: „A fentebb meghatározott ponttól (a 353. magassági pontról volt szó – a szerző) kelet felé a 313. magassági pontig, kb. 10 km-re Szentgotthárdtól délre: a helyszínen megállapítandó vonal, amely általában véve az északra fekvő Rába s a délre fekvő Mura medencéjét elválasztó vonalat követi; innen dél felé a 295. magassági pontig (kb. 16 km-re Muraszombattól északkeletre); a helyszínen megállapítandó vonal, amely Nagydolány, Őrihodos és vasútállomása, Kapornak, Domonkosfa és Kisszerdahely helységektől keletre, Kotormánytól és Szomorócztól nyugatra és a 319. és 291. magassági pontokon át halad; innen délkelet felé a 209. magassági pontig, kb. 3 km-re Nemesnéptől nyugatra; a helyszínen megállapítandó vonal, amely általában véve az északra fekvő nemesnépi s a délre fekvő kebelei medencét elválasztó vonalat követi; innen dél-délkelet felé, a Lendva-folyón a 265. magassági ponttól délre választandó pontig: a helyszínen megállapítandó vonal, amely Kebeleszentmárton, Zsitkócz, Göntérháza, Lendvahídvég, Csentevölgy és Pincze helységektől keletre, Lendvajakabfától, Bödeházától, Gáborjánházától, Dédestől és Lendvaújfalutól nyugatra halad…”  

A békeszerződés aláírása előtt még sokan – objektíve alaptalanul – bíztak a csodában, hogy hátha enyhülnek a feltételek, ezért maga az esemény még inkább sokkolta az egész magyar társadalmat, és egyben előrevetítette a két világháború közötti időszak legfontosabb politikai célkitűzését, az elveszített területek revízióját. A következő két évtizedben ugyanis a magyar társadalom minden sejtjét átszőtte a „Nem, nem soha!” hangoztatása, ami – de facto – a békeszerződés rendelkezéseinek elutasítását jelentette.

Némi esélyt a határok csekély mértékű megváltoztatására egyesek a békekonferencia új elnöklője, a Clemenceaut váltó francia miniszterelnök, Millerand kísérőlevelének egyik utalásában véltek remélni, amely a konkrét határmegállapítást végző nemzetközi bizottságok esetleges kisebb módosításának a lehetőségére utalt, ami azonban nem, illetve csak elenyésző mértékben következett be. Éppen a Muravidék esetében, precedens jelleggel, az illetékes határmegállapító bizottság 1921 novemberében javasolta 27 határ menti, többségében magyarok lakta település visszacsatolását Magyarországhoz (amely úgyszintén nem volt tökéletes javaslat, mert nem tartották be következetesen a nemzetiségi elvet), amit azonban egy évvel később a Népszövetség illetékes szerve, a Nagykövetek Tanácsa elvetett.

 

 

MCSi Design