kele
perec1
garas1
65. évfolyam
3. szám
Megjelenés:
2021. 01. 21.
kiscim0321
 

A felnőttek világa nem olyan komoly, mint gyerekként gondoltam

horvath aron 06Horváth Botka Áron fiatal lendvai filmrendezővel és forgatókönyvíróval könnyen folyt a beszélgetés. A legtöbb szó persze a Részecskék/Delčki című alkotásról, a Szlovén Filmfesztivál (FSF) ide fődíjas rövidfilmjéről esett, de közben érintettük egyetemi éveit, a filmpolitikát, Tarantinót, a közösségi médiát...

Egy hagyományos interjú-bevezető talán itt be is fejeződhetne, de még feltétlenül meg szeretném említeni, hogy 2015-től minden évben szerepel egy filmje az országos filmfesztivál versenyprogramjában, hogy a napokban védi meg filmelméleti mesterdiplomáját a ljubljanai Szín- és Filmművészeti Egyetemen (AGRTF) és hogy idén beválogatták a Balkán térség nyolc legígéretesebb fiatal filmalkotója közé.

És éppen akkor, amikor befejeztem az interjú írását, a tévében vetíteni kezdték a Lp, Lena (Üdv., Lena) című tízrészes ifjúsági sorozatát.

Mivel már régóta ismerjük egymást, az interjúban más, mint a tegeződési forma, nem lenne hiteles.    

 

– Részecsék: díjazott forgatókönyv, Vesna-díjas film, teljes siker. Az elmúlt hetekben valószínűleg sokat kérdeztek róla, nem utolsó sorban Lendván volt az ősbemutatója, közösen a stáb egy részével, a gyerekszereplőkkel...

– Igen, sok mindent elmondtunk, de még tudnék egy csomót beszélni róla, mert majdnem két év munka van benne, meg jóformán egy életfolyamat. 2017-ben írtam meg a forgatókönyvet ez egyetemi Grossman-verseny legjobb rövid történetének kategóriájában. Valójában egy másik forgatókönyvön dolgoztam, az is gyerekekről szólt, de inkább egy Pál utcai fiúk-jellegű történetről volt szó. De valahogy nem állt össze a sztori, és akkor eszembe jutott gyerekkoromból a legjobb barátom élettapasztalata, ami lehet, hogy még jobban hatott rám, mint rá, mert én kívülről figyeltem. Egy csalódásról szól, amit a szülők, vagyis a felnőttek okoznak a gyerekeknek azzal, hogy nem tartják be a szavukat, és az milyen folyamatot indít meg egy gyerekben. Azt hiszem, hogy ő erre nem is emlékszik igazán, bennem meg megmaradt. Évekig bennem volt, de nem jutott eszembe, és most automatikusan előjött. A vetélkedőt megnyertem a történettel, majd utána pályáztunk a Szlovén Filmközpontnál.

– A filmet Lendván forgattad, de ez nem szokatlan, a többi is általában a Muravidéken készült. Kötődés ez a hazai környezethez?

– Azt hiszem, valójában az összes – a Légy (Muha / The Domestic Fly) címűn kívül – ideköt. De a Légyben is megjelenik az a melankolikus, nosztalgikus érzés, ami végig uralja a történést. Ha dolgozom, akkor általában itthon dolgozom azért, mert az emberek megértőbbek, könnyebben megközelíthetők, könnyebb elintézni bizonyos bürokratikus dolgokat is. A másik dolog meg az, hogy tényleg innen indulok ki, a helyszín, a történetek ide kötnek, ezeket ismerem a legjobban és szerintem ez a legőszintébb, amit tudok egyelőre kínálni.

– A Részecsék kétnyelvű film, a – számunkra normális – kétnyelvű mindennapok egy teljesen új nyelvi momentumot jelentenek a szlovén filmgyártásban, hiszen eddig nem készült ilyen film.

– Környezetünknek ezt a különlegességét fontosnak találtam. Mi otthon magyarul beszélünk, nem használjuk ennyire vegyesen a nyelvet, mint a filmben, de vannak családok, ahol igen, az utcán, ismerősök között ez természetes. A kétnyelvűség tartalmi ötlet volt, de egy kicsit megoldás is, mert bizonyos színészekkel szerettem volna dolgozni. Az volt a kiindulópont, hogy a gyerekek kétnyelvűek legyenek. A többi szerepet meg profi színészekkel úgy tudtam megcsinálni, hogy az egyik szülő az egyik nemzetiségű, a másik pedig a másik. Mivel ismertem Tamara Avguštint, aki az anyuka szerepét játszotta, hiszen vele többször dolgoztam, megszületett az a kompromisszum, hogy az apa legyen magyar, az anya pedig szlovén. Már az egyetemen kialakul egy kör, akikkel együttműködsz, s Tamarával egy évfolyamban voltunk. Nagyon fontosnak találom ugyanis azt, hogy a színésszel, aki a kamera elé lép, könnyű legyen dolgozni olyan értelemben, hogy ne komplikáljon és ne legyen teli konfliktusokkal, ne legyen első az egó, az egotrip. És nagyon fontos az is, hogy ők megbíznak bennem és hogy nagyon természetesen tudnak a kamera elé lépni. Szerintem az idősebb generációtól, különösen a szlovén színészektől – s most általánosítok, de ilyen érzésem van – messze áll a film, mert nincs is rá lehetőségük annyit szerepelni benne és az egyetemen valójában nem tanítják a filmszínészetet. Túl prózai a dolog, amit ők szoktak előadni, és ez érezhető is.

horvath aron 09– Az apa szerepében Nagy Zsolt magyar színészt láthattuk, aki már egy befutott név Magyarországon.

– Nagyon jó tapasztalat volt Nagy Zsolttal dolgozni. Őt úgy választottam a filmhez, hogy néztem, kik lehetnének a magyar színészek, és ő volt az első, aki beugrott. Középiskolás koromban ugyanis nagyon szerettem Nimród Antal filmjét, a Kontrollt, amelyben Nagy Zsolt egy mellékszerepet alakított. Annyira tetszett ez a mellékkarakter és a megjelenése, hogy egyből ő ugrott be. Amikor felhívtam, meghívott magához, nagyon közvetlen volt, elolvasta a forgatókönyvet és mindjárt reakciót is kaptam tőle: elmondta mi tetszik, min változtatna. Sokat beszélgettünk az apai viszonyokról, tehát személyes dolgokról is, és egyből bele is mentük a projektbe. Valójában csak utána jöttem rá, hogy mekkora név ma Magyarországon, mert nem követem annyira a magyar kommerciális filmeket. Utána megnéztem néhányat. A mi filmünk után volt például a premierje a Drakulics elvtársnak, ami egy zsánerfilm, komédia, de jól meg van csinálva, ő is jól alakít, egy vámpírt játszik.

– Nem minden „nagy” színész vállal szerepet kisfilmben...

– Vannak, akik nem, de többnyire azt kell mondanom, hogy érdekli őket. Nem is az a gond, hogy ne akarnának, az a kérdés, hogy mennyire teszik bele magukat. Az egy dolog, hogy valaki eljön és rutinból megcsinálja, de más az, amikor az ember tényleg beleteszi magát. Itt van a különbség. Többnyire mind segíteni akarnak, tudják, hogy a film eléggé érzékeny forma, amelyre Szlovéniában nagyon vigyázni kell. Most még jobban, mint bármikor máskor, a szakadék szélén áll, és ezt mindenki tudja.

– A szlovén filmpolitikát a szakmai berkekben folyamatosan kritika éri. Ezen belül hogyan látod, tapasztalod a fiatal, pályakezdő filmesek helyzetét?  

horvath aron 17– Az utóbbi két évben elég letört vagyok ezért. Mert az egyetem ideje alatt valójában egy buborékban élsz, és azt hiszed, a film a minden. Nagyon egyszerű az élet, mert konkrét feladatokat kapsz az egyetem részéről, a filmekkel élsz és álmodozol arról, ami miatt beiratkoztál az egyetemre: hogy egyszer majd rendező leszel vagy vágó, filmmel fogsz dolgozni stb. Amikor kijössz onnan, rájössz, hogy ebben az országban valójában nagyon kevés a lehetőség. S amikor megkaparintod azt... A Részecskék szempontjából nézve olyan érzés volt, mintha megnyertem volna a lottót. Pénzelni fogják a filmet, ami azt jelenti, hogy végre a saját forgatókönyvemet forgathatom. Aztán jön a költségvetés, felosztod a pénzt, vonalat húzol és leülsz a fenekedre: no, ez akkor valójában a hobbiprojektem lesz, ebből nem fogok megélni, lehet, hogy hoz annyit, hogy imitt-amott egy számlát ki tudok fizetni. Nem titok, 35.500 eurót kaptunk a filmre, ami ugyan nagyon soknak tűnhet egy 15 perces filmre, de ha felbontjuk, hogy 25 ember dolgozik rajta, hogy milyen hosszú a folyamat, milyenek az árak, a technika kölcsönzése, s a disztribúcióról ne is beszéljünk, akkor ez semmi. Külföldön 3–4-szer ekkora költségvetéssel dolgoznak ugyanilyen rövidfilmeken. Ez egy kicsit kiábrándít, de még mindig annyira szeretem a filmet, hogy nem hagyom magam.

Ami meg az általános filmpolitikát illeti, arról van szó, hogy annyira kicsi a filmköltségvetés az országban, hogy sajnos nem jutunk hozzá. Sokan vagyunk, sok a projekt, mindenki szeretne alkotni. Minden pályázaton csak egynek sikerül, ami azt jelenti, hogy nem mindig a legjobb vagy a közönség számára legkedveltebb projekt lesz a kiválasztott. Valahogy hiszek benne, hogy azért lett kiválasztva, mert van valamilyen értéke, csak az a szörnyű, hogy egyszer, amikor kiválasztanak – amiatt, hogy fair legyen más iránt –, ki tudja, mikor fogsz még egyszer támogatást kapni. Ez azt jelenti, ha minden rendben van, szupert alkotsz, felnőtt rendező vagy és egészestés filmeket csinálsz, akkor Szlovéniában tíz év alatt két filmet forgathatsz le.

– Ezért talán még fontosabb a lehetőségek felkutatása, a jelenlét a nemzetközi térben. Most éppen egy nemzetközi műhely, a First Film First egyik kiválasztott résztvevője vagy.

– Igen, pillanatnyilag egy egészestés filmen dolgozom. A címe Elveszett évek, és egy road movie, zsánerfilm, mely a Muravidéken és Magyarországon játszódna, megint két nyelven. Egy szürreális világot szeretnék teremteni egy fiúról, aki egész életében egy faluban él és egy kis üzletben dolgozik. Nem ismeri a külső világot, de arról álmodozik, hogy egyszer ki fog menni oda. Egy nap az autóbuszról, mely hetente egyszer utazik át a falun, leszalad egy lány. A busz elhajt, rajta a poggyászával. A fiú eltökéli, hogy segít neki, és elindulnak a busz után. Egy nap alatt történik az egész, az az ötletem, hogy a 90-es években történne, egy „analógabb” időszakban. A forgatókönyvet a First Film First műhelyen belül fejlesztem, mely a Balkán-országok alkotóit támogatja. Idén volt harmadik éve, hogy pályáztam itt különböző projektekkel, most beválogattak, több mint száz szerző közül nyolcat választottak ki. Egyéves projektről van szó, amely júliusban kezdődött. Bár idén minden online van, ami nem a legjobb. Csapatokban dolgozunk olyan mentorokkal, mint például Maria Djurkovic ismert díszlettervező, aki olyan filmeket csinált, mint a Billy Elliot, a The Imitation Game… Ezek nagyon fontos tapasztalatok, az ilyen munka nagy lépés és jelentős referencia, de ennek ellenére még mindig nem biztos, hogy sikerül támogatást nyerni a forgatókönyvre.

– Visszatérve a Részecskékhez: még egy meghatározó elemében eltér az eddigi munkáidtól, nincs benne zene, habár a zenének nagy szerepe van a filmművészetben.

horvath aron 62– A zene nagyon komplex, másrészt meg nagyon egyszerűen át tudja adni azt az érzést, amire utalni akarsz, tehát megkönnyíti a dolgod. Valójában diktálja az érzést. De a zene és a hangdesign áll tőlem a legmesszebb... Hadd kezdjem inkább így: Tarantino volt az, aki kinyitotta számomra a kaput a filmvilágba. Rajta keresztül ismertem meg például a francia újhullámot, vagy a 70-es évek B-jellegű horrorfilmjeit. Ő a világ összes részén készült filmekből „lopkod” és beleteszi saját filmjeibe, és ezek voltak valójában azok az utalások, amik vezettek: ha ezt átvette attól, akkor nézzük, hogy az a valaki hogyan csinálta... Ez tudatosan elindította bennem, hogy igen, a film érdekel és Tarantinón kívül vannak még mesterek, akiktől ő is tanul. És Tarantino filmjeiben nagyon erős szerepet játszik a zene. Az előző filmeknél nagyobb jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy milyen legyen a zene szerepe és gyakran a zenéből is indultam ki. A Részecskéknél viszont többnyire atmoszférát éreztem és azt, hogy annyira erős a történése, hogy a zene zavaró lenne, túl akarna magyarázni bizonyos érzéseket és félre is tudna vezetni. Az volt a célom, hogy minél tisztábban ragadjak meg egy pillanatot, egy impressziót az életből. A természetes hangokkal már korábban is próbáltam játszadozni, de itt a legkonkrétabban. A végén megtartottam az egyszerű ürességet, a térnek, a síkságnak a hátterét. Egy kicsit a dokumentumfilm-technika, a cinéma vérité felé megy a dolog.

– Ha a rendező Tarantino, akkor a színész?

– A legjobb vagy a legszebb?

A legjobb és a legszebb is.

– A legszebb Brad Pitt. S szeretem a többnyire mellékszerepeket játszó Harry Dean Stantont, aki sajnos már nincs köztünk. A populárisabbak közül persze szeretem Tom Hardyt. A nők közül érdekesnek tartom Helena Bonham-Carter arcát, szerintem szuper színésznő is. Amikor fiatalabb voltam, akkor Scarlett Johansson tetszett, mindenki szerelmes volt belé.

– Közel állnak hozzád a zsánerfilmek, a road movie-k, a horrorfilmek?

– Kicsit közelebb állnak, mert ilyen filmeken nőttem fel. Az egyetemem Tarantino után kezdtem feltárni az európai filmeket, amelyek inkább művészfilmeknek számítanak. A filmekben azt szeretem, hogy új világot teremtenek nekem, hogy megvan az az erejük, mint például a mesének vagy egy könyvnek, hogy belépsz egy új világba. Ezért a Részecsék nem annyira tipikus film számomra, s nem szeretnék később ilyen filmeket csinálni. Ha egy olyan környezetben lennék, ahol meglennének a feltételek, hogy bármilyen filmet csináljak, akkor olyan világot próbálnék teremteni, amely kilép a valóságból. Mindig érdekesebbnek találtam azt, ha az aktuális problémákat az alszövegben, a sorok között lehetett kiolvasni. A horrorfilm – hogyha a félelemaspektust kivesszük – nagyon jó eszköz arra, hogy a konkrét problémák megfesthetők úgy, hogy ne legyen szájbarágós, bizonyos allegóriákat használva. Ezt szeretem bennük. A road movie-filmek, legyen például az Easy Rider vagy az Into the Wild, az útról mint szabadságról, a karakterváltozásról szólnak, de emellett a fő téma, ami meg foglalkoztatja őket, az a társadalom. És ezt szimbolikus módon mutatják be, de még mindig elég direkten, hogy mindenki megértse. Ezekben nem olyan világba lépsz be, mint a szlovén filmekben – és ez nem kritika, hanem tény –, amelyek konkrétan, direkten egy élethű szituációt festenek le. Persze ilyen filmek is kellenek és fontosak, de ha személy szerint választanék, akkor ezt az eltérőt csinálnám, mert ebben nagyobb a kihívás.

Tény, hogy a szlovén filmnek csak ritkán sikerül belopnia magát a nézők szívébe. Ez nem csak a „senki sem próféta a saját hazájában” effektus...

– Hát éppen nemrég olvastam egy statisztikát, mely több európai országot felsorol, akik kritizálják a saját filmjeiket. Érdekes, hogy az angolok is azok közt vannak, akik nem szeretik nézni a saját filmjeiket, mert túl közel állnak hozzájuk. Szerintem kell egy távolság, s lehet, hogy itt is ez jelenik meg, hogy a szlovén közönség nem tudja értékelni, mert túl jól ismeri a témát, ezt világot. Kívülről azért van a szlovén filmnek elég sok sikere, különösen az utóbbi években, például a Kostanjevi gozdovi, a Posledice, a Razredni sovražnik jó visszhangot kapott.

Ami a szlovén nézőben és alkotóban is benne van, az az, hogy nem tudja eldönteni, mennyire tartozzon a balkáni mentalitáshoz és mennyire legyen befolyása rá az osztrák és a német mentalitásnak. Mivel Jugoszlávia része voltunk, még mindig hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a nyelv puhább, organikusabb, folyékonyabb, szókimondóbb, míg a szlovén meg túl steril ahhoz képest.

Nincs egyszerű válasz erre... Az az egy biztos, hogy nem máról holnapra változnak a dolgok. A szlovén film késésben van, 7–10 évet késik, de lassan fejlődik. A fiatalabb generáció amint hozzájut a lehetőséghez, mindig produkál olyat, ami időszerű. Csak azt is tudni kell, hogy – és itt megint visszatérek a költségvetéshez – nálunk nem térül meg, ha a közönségnek csinálod a filmet. Mert ha nincs meg a költségvetésem például egy olyan filmre, amely ha évek elteltével szombat délután ötkor menne a tévében, akkor a család leülne, megnézné és élveznék, akkor a B-terv az, hogy fesztiválokra szánom, tehát egy kicsit művészibbé csinálom. Mert ha megcsinálom kommerciális színvonalon, akkor nem biztos, hogy a fesztiválokon sikeres lesz. Tehát állandóan van egy ilyen kis taktikázás.

A kis országok filmprodukciói számára viszont a fesztiválok nagyon fontosak.

– Pontosan. A rövidfilmek, amilyen a Részecskék, nem a tömegnek készülnek, mert rövidfilmeket nem fognak sehol vetíteni, az emberek nem nézik, mert nem populáris forma, így csak fesztiválokra készülnek.

A fesztivál meg csak egyre jó: ez a referencia és a promóció. Megkaptuk ezt a díjat, az emberek érdeklődnek, más fesztiválok érdeklődnek. Ettől lesz a film fontos, ami viszont teljesen hibás percepció, mert nem ettől jó a film. Hány olyan film van, amelyiket szeretjük, imádjuk és a legjobb filmünknek tartjuk, de nem kapott Oscar-díjat? Úgyhogy ez hülyeség, másrészt meg nagyon fontos, mert ilyen világban élünk.

A másik „ilyen világunk” a virtuális világ, a jelenlét a közösségi portálokon. Mennyire nélkülözhetetlen ebben a szakmában?

– Hát egyre jobban, sajnos. Szerintem állandóan jelen kellene lenni, de nagyon nem vagyok híve az önpromóciónak. Nagyon sok energiát követel, meg kellemetlen is egy kicsit ezzel foglalkoznom, mert olyan az érzése az embernek, mintha állandóan nyomná az öndicséretet. Megpróbálom egy kicsit azzal egyensúlyozni, hogy csak akkor teszek fel valamit, hogyha tényleg valamilyen fontosabb hír van: oké, itt vagyunk még mi is. De látom, hogy a világ abba az irányba halad, hogy azok az emberek törnek előre, akik rengeteget fektetnek ebbe, tehát akik naponta nyomják az Instagram sztorikat, hogy itt azt csinálom, ott azt csinálom, s ha nincs munkájuk, akkor a régi munkájukról posztolnak. Állandóan megy az én, én, én... ez túl fárasztó nekem. Az emberek pedig nem is néznek utána, hogy mit lájkolnak, mit osztanak meg. Ez is egy komoly csapda.

– Több évig versenysportoló voltál, az országos ifjúsági úszóválogatott tagja. Áthoztál valamit az edzések fegyelméből a filmforgatások világába?

– Úgy látom magamat, hogy nagyon szeretek lustulni. Nem a semmitevés értelmében, de nem is számít munkának. Minden pillanatban, amikor van rá lehetőségem, otthon például videójátékozom, lógok a barátaimmal, szeretek kimenni, sportolni…

Az edzések fegyelme annyiban segít, hogy a filmnél bármilyen projekten dolgozol, nagyon szervezettnek kell lenned. Habár amióta rájöttem, hogy a felnőttek világa nem olyan komoly, mint gyerekként gondoltam, ezt is egy kis tartalékolással veszem. A projekteknél mindig csúszhat a dolog. De azért be kell tartani a beosztást, mert utána nagyon nehéz utolérni magad. És ami nagyon kimerít, amikor szabadúszóként dolgozol, az a bizonytalanság.

– Megkerülhetetlen kérdés 2020-ban, a koronavírus-járvány sújtotta évben: hogy élted meg?

– A kreativitás szempontjából sokat segített, mert valamilyen szinten terheket vett le, nem volt annyi külső kötelezettség, de egzisztenciális szempontból megéreztem, mert kevesebb volt a munka. Írtam egy új forgatókönyvet az első hullám ideje alatt, pályáztunk is Lendva Községnél és megpróbáljuk az év végéig felvenni, vagy ha nem sikerül, készíteni egy felkészülési tábort, hogy mégis legyen eredménye, de nem kész filmként, hanem egy lépésként felé. A filmnél a folyamat olyan hosszú, hogy nagyon türelmesnek kell lennie az embernek.

 

 

MCSi Design