kele
perec1
garas1
64. évfolyam
30. szám
Megjelenés:
2020. 07. 30.
kiscim3020
 

Az anyanyelv és a szülőföld ereje

vidapista2620„Halicanum szülöttei, kutyánál hűbb fiai vagyunk e földnek. Bárhova visz is a sorsunk, lábunkat törve is hazarontunk. Bármilyen szél fúj, itt sosem fázunk, a halottakkal is víg dalokat dudorászunk” – idézte Vida Pista a csentei szőlőhegyen Szúnyogh Sándor Halicanumi üzenet című versének sorait, mondván, nincs ennél találóbb jellemzése az itteni embernek, és rá is igazak e sorok.

A Csente-hegyi hétvégi ház Pista büszkesége, ahová Slovenske Konjicéből hetente, tíznaponta látogat el feleségével, Majdával. Jönnek, ahogy a szőlő megkívánja, meg ahogy a szívük diktálja. Pista a terasz kellemes árnyékában múltról, jelenről mesél, és egy értékes baráti társaságot is bemutat, akik a szlovén közegben is büszke magyarok maradtak.

Pista Hármasmalomban született, Lendván járt iskolába, Muraszombatba ment gimnáziumba, majd Ljubljanában végzett a vegyészeti karon okleveles vegyészmérnökként. Ekkor még nem sejtette, hogy el fog búcsúzni a Muravidéktől. – Egy egyszerű paraszti házból származom. Amikor továbbtanultam, apám arra intett, hogy keressek ösztöndíj-lehetőséget, hogy meg tudjak állni a saját lábamon. Így több helyre is beadtam a kérvényt, elsőként természetesen a Naftához, amiben nagyon bíztam, de sajnos elutasítottak. Slovenske Konjicén, a Konus gyárban viszont nem csak elfogadták a jelentkezésem, de magas ösztöndíjat is kaptam. Ott kezdtem dolgozni, szerettem a munkát és elégedett is voltam. Amikor már öt éve voltam alkalmazásban, akkor hívtak a Naftához, hogy jöjjek ide dolgozni. De én konzervatív ember vagyok konzervatív értékrenddel, és azt mondtam, nekem ez a gyár annak idején segített, most én is hűséges maradok. Ebből az lett, hogy onnan is mentem nyugdíjba – mosolyog Pista, és elmélázunk egy picit azon, hogy ma már a régi idők romantikájának számít, ha  valaki az első munkahelyéről mehet nyugdíjba, ráadásul megelégedéssel!

 

 

Pista először a fejlesztésen, majd a beruházáson dolgozott, aztán egy külön gyáregység igazgatója lett, ahol 13 éven keresztül töltötte be a posztját. Egykori munkatársai ma is tisztelettel viseltetnek iránta. Pista pedig tartja magát ebben is a konzervatív nézetekhez, vallja, hogy az ember a legfontosabb, meg kell becsülni a munkást, hiszen az elvégzett munkában a lélek is benne van, amit a gépek nem tudnak helyettesíteni.

Feleségével, Majdával is Konjicén ismerkedett meg, ott építkeztek, kezdtek közös életet. De magyar identitását szlovén környezetben sem hagyta elveszni. Becses kincsként őrizve anyanyelvét folyamatosan pallérozta tudását a magyar történelem, irodalom és kultúra kutatásával. Aztán az évek folyamán kialakuló baráti kapcsolatok között a magyar szálakat is összefonta idővel a sors. Elsőként Salamon Árpáddal, a Vajdaságból elszármazott muravidéki tanítóval, festővel alakult ki barátság, majd sorra találtak egymásra a magyarajkú helyiek. – 2004 szeptemberében Árpád szervezte meg a Konjicén élő magyarok első találkozóját. Ez olyan jól sikerült, hogy azóta negyedévente összejövünk. Nem vagyunk hivatalosan bejegyzett egyesület, sem klub, csak egy magyar baráti társaság, akik számára fontosak a gyökerek. Általában valamelyikünk otthonában vagy étteremben találkozunk. Az asszonyok sütnek valamit, jókat beszélgetünk, viccelődünk. A lényeg, hogy magyarul szóljunk egymáshoz, magyarul daloljunk. Még saját „himnuszunk” is van, az Eltörött a hegedűm, Dankó Pista szerzeménye. Különben 13-an vagyunk összesen, ebből 7 magyar. Én vagyok az egyetlen muravidéki köztünk, a többiek vajdaságiak, a párjaink pedig szlovénok. De ez sosem volt probléma, mert a magyar nótát mindenki szereti – mosolyog Pista, majd név szerint felsorolja, hogy a társaságban kinek mi a nótája.

A társaság valóban komolyan veszi a találkozásokat, még a magyar, a szlovén és az európai zászló is felkerül olyankor az asztalra. Pistát Árpád kinevezte a csapat „fiskálisának”, mert mindent lejegyez, vezet, számon tart. A születésnapjára egy nagy cipzáras mappát is kapott, amiben minden fontos jegyzetet, újságcikket, kottát megőriz. – A Népújságot is átnézzük rendszeresen, az érdekesebb cikkeket kivágjuk, eltesszük, a nyelvi rovatot áttanulmányozzuk – árulja el. – Minden évben megünnepeljük március 15-ét, olyankor Petőfi-verseket olvasunk fel. Aztán a születésnapok is olyan alkalmak, amikor összegyűlik a társaság. Az egyetlen baj csak az, hogy már mind idősek vagyunk – teszi hozzá Pista a gondolatmenet végén. – Elszállt velünk az idő, és utánunk sajnos elszáll a magyar szó is, hiszen a fiatalok már nem nagyon beszélik a nyelvet.  

Pistával felsétálunk a ház mögötti szőlőbe, itt is van miről csevegni. Megmutatja a birtokot és a csodás kilátást. De a szőlészet, borászat ma már csak kedvtelés számára. – Valamikor 1700–1800 tőke szőlőnk volt, de ami most van, az is bőven elég munkának. Most a telek egy részen chardonnay, tramini terem, amit felosztottunk a családban, a pince fölött pedig 250 tőke olaszrizling van, ami az enyém. 1982-ben építettük a pincét, azóta járunk ide rendszeresen. Mondhatni, a muravidéki autópályával mi jártunk a legjobban – nevet fel, majd hozzáfűzi, hogy amennyi benzint az utazásra elköltenek, azon sokkal több bort lehetne venni, mint amire szükségük van. De pont nem ez a lényeg!

– Ezt a telket örököltem, ezt a kis bort én termelem, az én verejtékem van benne. És olyan jó érzés azt mondani, hogy ez az én borom! Ugye nem hiába szokták azt mondani – vicces, de igaz –, hogy van jó bor, van jobb bor, meg van az én borom. Hát én is így vagyok ezzel. Mi ezért járunk ide, a szülőföld, a magyar szó, a pincénk és a nyugalom miatt.

 

 

MCSi Design