kele
perec1
garas1
65. évfolyam
25. szám
Megjelenés:
2021. 06. 24.
kiscim2521
 

Rákászás, halászás a Kerkán

rak2121A hodosi Kerčmar Gézával – Öcsivel – egy korábbi találkozásunk kapcsán, amikor a helyi madárvilág megóvásáról beszélgettünk, csodás régi fényképek is előkerültek az egykori rákászásról. Tele voltak a goricskói patakok rákkal, ami az egyik legfinomabb csemegének számított.

A fényképeket még Pivar Ella készítette, egykor a Népújságban is megjelentek. Akkor Öcsi 10–12 éves lehetett, az újságíró vele és édesapjával, Géza bácsival beszélgetett. Most a fekete-fehér fényképek kapcsán Öcsi mesél arról, hogy felnőttként ő miként emlékszik vissza ezekre az időkre, a patakra, a halászatra, a rákászásra. A beszélgetésünk tegeződve folyik régi ismeretségünk folytán.

– Amikor megmelegedett az idő, apu minden vasárnap azzal ébresztett, hogy „Ájde, a Kerkára!”, és mentünk halászni. De nem csak mi szoktunk lejárni a patakra, hanem mindenki, akik itt, ezen a részen laktak. – Hogyan fogtátok a halat? – kérdezem. – Bottal vagy kézzel. Megvolt mindenkinek a technikája. A patak körül dús növényzet volt. Amikor bementünk a vízbe, a halak bebújtak a gyökerek közé. Akkor a vizet felzavartuk, így a halak nem láttak semmit. Körbefogtuk a helyet, és a bentrekedt halakat kikapdostuk. – Milyen halak voltak a patakban? – Domolykó, kárász. De az öregek úgy mesélték, hogy régen a Kerkában még harcsát is lehetett fogni, akkorát, mint egy borjú. Nem is tudták, miféle hal, csak csodálkoztak a méretén. A régi malomnál pedig csukázni szoktak, ezt még apu szokta mondogatni.

 

 

De nem csak pecázni szerettek akkoriban a helyi srácok, hanem rákászni is. – Mi „rácsázásnak” hívtuk – mondja. – Ennek is megvolt a maga technikája. Fogtunk egy abroncsot, amire hálót erősítettünk. Erre rákötöttünk egy békát, amit előzőleg kitettünk a napra, hogy szagot kapjon. Mások kolbászt, húst is szoktak rakni csalinak, igazából mindegy, a rák mindenre rámegy. Majd leengedtük a csalit a patakmederbe. Amikor kiemeltük a vízből, csak leszüreteltük a fogást. – És hogy készítettétek el? – Megfőztük. Az állat farkának középső úszóját kellett megtekerni és kihúzni, akkor kijött a belseje. Utána egy egész marék petrezselyemmel szoktuk főzni egy órán keresztül. Akkor készült el, amikor az egész páncél megpirosodott. Estére a barátokat összehívtuk, beszélgettünk, köpesztettük a rákpáncélt és ettük a húst. – Melyik részét lehetett megenni? – A farkát és az ollóját. Ott van a húsa. Nagyon finom csemege, de igazából nem hasonlítható semmi máshoz. Apu pirítani is szokta, úgy is nagyon finom volt, mi, gyerekek csak úgy faltuk. Ez igazi specialitás volt akkoriban, de most még inkább az lenne!

Az volna, ha még volnának édesvízi rákok a patakok vizében. Régen nagyon sok volt, de mára eltűntek. Öcsi három évvel ezelőtt egy kilométert lesétált a Kerka folyásában, és mindössze egyetlen rákot talált. – Ennek itt vége, kihalt minden. Mindent megmérgeztek, a földeket, a vizeket és a levegőt is. Manapság hal is alig akad a patakban, nemhogy rák! A víz is kevesebb a mederben, és már csak domolykót lehet fogni, ha szerencsénk van. De helyette van hód – neveti el magát kissé keserűen.

 

 

MCSi Design