kele
perec1
garas1
65. évfolyam
38. szám
Megjelenés:
2021. 09. 23.
kiscim3821
 

Házi oltár: Isten nevében

hazioltar1821Sorozatunk előző részében a paraszti élet minden mozzanatát átszövő hétköznapi vallásosságot mutattuk be. Most némileg ennek a témának a folytatása következik. A keresztény parasztság házain kívül-belül tükröződött az ott élő család vallása. Az épületek oromzatán vagy a kémények tetején keresztek álltak. Keresztény vallási jelképek, keresztek, sugárzó napok, kelyhek, madarak, zöld ágak, szívek, gyertyák kerülhettek a házoromzat vakolatára vagy a kifűrészelt deszkahomlokzatokra, amelynek még most is gyönyörű példáit láthatjuk a Lendva-vidéki pincéken. Az épületek utcai homlokzatán, kis fülkékben sokfelé fa, porcelán vagy cserép Mária-szobor állt.

 

Képünkön: Lendva-hegyi pince fűrészelt deszkaoromzata, 1837. Rajz: Király-Moss Suzanne, a GML Archívuma.

 

Belül pedig a szobában az ajtó mellett akasztották föl a cserép vagy porcelán szenteltvíztartót. Este-reggel a család tagjai az ujjukat a szenteltvízbe mártva vetettek keresztet. Legtöbbször a ház végfalán, a mestergerenda és a tükör alatt függött a kereszt. Kerülhetett a sarokpad vagy az ágy fölé is. A sarokpad fölött, az úgynevezett szentsarokban szentképeket akasztottak a falra. Mellettük szentelt gyertyák lógtak. A sarokba sok helyen feldíszített Mária-szobrot állítottak. Sok szoba falán ott függött a Házi áldás is. A sublót tetején a díszes poharak, „ferencjóskás” bögrék társaságában búcsús emlékek álltak: üvegburával leborított Mária-szobrok, üveg- és fakeresztek, zenélő kálváriák.

A vallásosság azonban nemcsak külsőleg, hanem a cselekedetek által is tükröződött. A munka és a kultusz összefonódása minden hagyományőrző paraszttársadalom életének fontos jellemzője volt. A régi parasztemberek felfogása szerint a munka semmit sem ért, ha nem volt rajta Isten áldása. Ezt az áldást viszont ki kellett érdemelni, meg kellett szerezni. Az áldásszerzést pedig az imádkozással biztosították, amely minden napszakaszhoz és minden munkafolyamathoz hozzátartozott. Munkakezdéskor, elinduláskor leggyakrabban a „Jézus nevében” kifejezést használták. A munka megáldásában részt vett az egyház is. Sok helyen aratás és szüret előtt közösségi misét tartottak az aratóknak, szüretelőknek. A templom előtt vagy kint a szántóföldön a pap megáldotta az aratni kezdőket és szerszámaikat. Tulajdonképpen a termés biztosítását célozta a búzaszentelési körmenet, a Szent Orbán-szobornál végzett közös imádkozás is, hogy ne fagyjon el a termés, a szőlő.

A 20. század közepe előtt a legtöbb katolikus tájon a mezei munka megkezdése előtt a parasztember imádkozott szerszámai felett. Szántás, vetés előtt néhol térden állva Isten segítségét kérte, utána pedig hálát adott, hogy a munkát szerencsésen elvégezhette. Régente a göcseji és a hetési ember például az első szántás első fordulójánál az olvasót az eke szarvára akasztotta és úgy imádkozott. Amikor a gazda vetni kezdett, az Úrangyalát imádkozta. Az aratás befejezésekor pedig az aratók egy, a többinél jóval kisebb kévét, úgynevezett Jézus kévéjét kötöttek, amit a gazda áldomással váltott meg. Katolikus vidéken országszerte általános volt, hogy a munkát elkezdők vagy útra, munkába indulók keresztet vetettek magukra. A keresztvetést gyakran alkalmazták bajelhárító célzattal is.

Az európai keresztény kultúrában nem csak a paraszti, hanem a nemesi, polgári és főúri társadalomban is a kenyeret Krisztus testével azonosították, ezért nagyon tisztelték, és mielőtt megszegték, késsel keresztet rajzoltak rá. A véletlenül leesett kenyeret megcsókolva felvették, nehogy rálépjenek, mert úgy tartották, hogy aki morzsán tapos, Krisztus testén tapos. A kenyeret elpocsékolni, eldobni pedig egyenesen Isten elleni véteknek, elképzelhetetlen dolognak tartották. Nem véletlenül szerepelt a legszentebbnek tartott imádságban: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”

 

 

MCSi Design